TŐLEM-NEKED

Dobrády Ákos - Fekete gyémánt

Amíg tart ez az élet
addig nem félek,
mert megtaláltalak téged,
s ha nem bánod,
akkor én végleg itt maradok.

Tudom elhiszed majd,
talán megérted.
Az édes csókod a mérged.
Ami hajt még,
nem hagy egy percre sem nélküled.

Szeretem azt amikor,
szemedben ébred a nap.
És szeretem azt ahogyan,
a fénye simogat.

Tőled fekete gyémánt,
izzik a szív!
Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.
Most karomba hullva,
szemed behunyva bennem bízz!

Tőled fekete gyémánt,
izzik a szív!
Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.
Most karomba hullva,
szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...

Mielött nem voltál,
kavargó porszemként éltem.
Voltam játéka szélnek és féltem.
Soha nem jössz, nincs az a jó ami rám talál!

De most hogy itt vagy
már mindent más szemmel látok!
Az elveszettnek hitt álmok,
visszatérnek.
Van akit nem pótolhat más!

Szeretem azt amikor,
szemedben ébred a nap.
És szeretem azt ahogyan,
a fénye simogat.

Tőled fekete gyémánt,
izzik a szív!
Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.
Most karomba hullva,
szemed behunyva bennem bízz!

Tőled fekete gyémánt,
izzik a szív!
Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.
Most karomba hullva,
szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...

Tőled fekete gyémánt,
izzik a szív!
Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.
Most karomba hullva,
szemed behunyva bennem bízz!

Bennem bízz...

Tőled fekete gyémánt,
izzik a szív!
Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.
Most karomba hullva,
szemed behunyva bennem bízz!

Most karomba hullva,
szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...!



Csézy - Általad vagyok

Gondtalan, az, az élet, melyben társra várok,
Súlytalan, nincs mi megzavar, ha nem vigyázok,
Nem gyötör kín és vágy,
Ez könnyű út álmos világ.

Hirtelen, jön egy változás és szívem máris
Védtelen, nagy a félelem, hisz elvehetnéd mindenem
S ha ez vár rám,
Mi most vagyok, azt el nem dobnám.
Dér voltam csak téli éjszakán
Tőled ez a csepp, ma Óceán,
Voltam én a Föld, ma szárnyalok
Jobb az, aki általad vagyok.
Ez bármit megér.

Végtelen, ami bennem él, s ki így szeret, az nincstelen,
Soha nem lehet, hisz elvihetnéd mindenem,
Ha elmennél,
Mi lettem én az több mindennél.
Dér voltam csak téli éjszakán
Tőled ez a csepp, ma Óceán,
Voltam én a Föld, ma szárnyalok
Jobb az, aki általad vagyok
S ez bármit megér.

Hiba volt, s ami fájt, ami voltunk rég elégett.
Sose volt, sose várt nagy a tűz mi tőled éltet
Így kell láss, hogy minden percem tőled más.

Dér voltam csak téli éjszakán
Tőled ez a csepp, ma Óceán,
Voltam én a Föld, ma szárnyalok
Jobb az, aki általad vagyok.
Dér voltam csak téli éjszakán
Tőled ez a csepp, ma Óceán,
Voltam én a jég, ma lángolok
Százszor jobb, mi általad vagyok.
S ez bármit megér.

Szécsi Pál - Két összeillő ember

Két kis árnyék fények mögött
Szürke senkik nagyok között.
Mellékutcán álmodozók
Boldog csendben hallgatók.
Két kis csendes egyszerű ember
Mégis miénk a nagyvilág!
Kéz a kézben együtt az úton
Egymást nézve megyünk tovább!

Két összeillő ember
Fénylő tágra nyíló szemmel.
Figyeld elakad a hangunk
Istenem, hát mi vagyunk!
Két fénysugár a ködben.
Jöttél akkor és én jöttem
Látod így volt írva sorsunk
Most élünk végre, nem csak álmodunk!

Két kis fűszál dús fák között
Két kis porszem hegyek mögött.
Völgyek mélyén két kisvirág
Mérhetetlen boldogság!
Ezek vagyunk mióta csendben
Enyém lettél és én tiéd.
Mikor másra nem süt a napfény
Nekünk akkor is ragyog az ég!

Két összeillő ember
Fénylő tágra nyíló szemmel.
Figyeld elakad a hangunk
Istenem, hát mi vagyunk!
Két fénysugár a ködben.
Jöttél akkor és én jöttem
Végre megláttalak téged
Hát feledjük az elhullt könnyeket!

Két összeillő ember
Fénylő tágra nyíló szemmel.
Figyeld elakad a hangunk
Istenem, hát mi vagyunk!
Két fénysugár a ködben.
Jöttél akkor és én jöttem
Végre megláttalak téged
És köszönöm az egész életet!

Rómeó és Júlia - Operettszínház : Szívből szeretni

Szívből szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben!
És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni!
És szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni!
Égig emeld a szíved! Száguldj, szerelmünk hirdesd!
És így nyer értelmet végleg álom, boldogság, élet!
Szívből szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben!
És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szívből szeretni mámor, elvész közel s a távol!
És érezd, a szíved lángol, eltűnt a múlt a mából!
Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni!
És szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni!
Szívből szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben!
És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szerelem!



Thomas Moore
(1779-1852)

A májusi hold
A májusi hold csupa láng ma, szivem,
lámpást visz a földi bogárka, szivem;
a bércek alatt
száz út csalogat,
mikor álom esőz a világra, szivem!
Ébredj, tündöklik az ég, gyönyöröm,
üdvünk sose volna elég, gyönyöröm,
s mert napja rövid
legjobb, ha kicsit
meglopjuk utána az éjt, gyönyöröm!
Már alszik a föld megigézve, szivem,
csak a Csillagász les az égre, szivem,
meg én, de nem int
oly fényt neki, mint
a te szép szemed isteni fénye, szivem.
Jöjj hát, míg nem kel a nap, gyönyöröm,
a Tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,
s ha csövébe befog,
majd azt hiszi, hogy
te is ég szeme, csillaga vagy, gyönyöröm!
Szabó Lőrinc fordítása



Elizabeth Barrett-Browning
(1806-1861)

Mondd újra
(a Portugál szonettek-ből)
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
Babits Mihály fordítása

Illyés Gyula
Jó érezni...

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

AZ ÉDESANYÁKNAK SOK SZERETETTEL!!

HÁLAADÁS

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal fáradni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve,
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az ÉDESANYÁMAT!!!
Dsida Jenő

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.









Pákolitz István: Anyámnak

Hogyha virág lennék,
ölelnék jó illattal;
Hogyha madár lennék,
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüstholddal,
beragyognám életedet csillagokkal.
Virág vagyok: ékes
piros szirmú, gyönge rózsaág;
madár vagyok: fényes
dalt fütyülő csöpp rigócskád;
eged is: szépséges
aranynappal, ezüstholddal,
beragyogom életedet csillagokkal

Kuczka Péter: Anyám keze

Az én kezem még fehér,
mint a kenyér béle,
mind a kettő belefér,
Anyám tenyerébe.
Barna az ő tenyere,
mint a kenyér héja,
puhán simogat vele,
arcom simogatja.
Este, ha a lámpa ég,
s mégsem látja senki,
barna, jóságos kezét,
kötényébe ejti.
Szeme nagyon messze néz
és a lámpa fénye,
mint az édes, sárga méz,
csorog szép kezére




Károlyi Amy: Nagyon kis fiúk dala

Anya kezét fogni jó,
száraz és meleg.
Kerül árok és gödör,
ha vele megyek.
Anya kezét fogni jó,
hogyha kutya jön,
anya kicsit mosolyog,
a kutya köszön.
Anya kezét fogni jó,
hogyha hull a hó.
Egy szavára elkerül
minden hógolyó.
Kék köténye az öböl,
én meg a hajó.
Hajózik a képzelet,
alszik a hajó.

Weöres Sándor: Buba éneke

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék, hömpölygő sugárban
énekelnék -
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék -
nyári éjen
fehér holdsütésban
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék,
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem -
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék

Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó-
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

ÉDESANYÁM
Védelmet nyújt hű szíve, karja,
Jósága hibám eltakarja.
Tanácsol, táplál, gondoz, szépít
Hittel lelkemben oltárt épít.
Ha betegség támadja testem,
imádkozva virraszt mellettem.
Orvoshoz megy, gyógyszert hoz, ápol,
Megfeledkezve önmagáról.
Figyelmeztet és tanít jóra,
Szent Igére Krisztusi szóra,
Nem fárad el javamat tenni,
Boldogságom, üdvöm keresni.
Édesanyám, szeretlek téged,
Hálám, hűségem tüze éget...
Sokáig élj, hogy legyen módom
Minden jóságod meghálálnom.
Az Úr áldjon, vezessen, védjen,
Hogy semmi baj, soha ne érjen
S kívánom, hogy végső óránk ha üt,
A menyben is legyünk majd együtt.

SZÉP KÉPEK, VERSEK A TERMÉSZETRŐL MINDENKINEK!!

Szabó Lőrinc: Vers a Hajnali erdőről

A Nap! a Nap!
- Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban meg az öreg hegyek vas-szive... Lármás
zivatarok után láthatatlan sipokban ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim, sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék kulisszáit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni Kert és isteni Kertész,
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az Isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? Mi lenne a földalatti
harangok döbbent zokogása? s a hajnali boldog cinege-dal?
- Óh, csak az én szivem dobog a fényben, lobog a szélben, izgató
fűszerekkel mennyei zenévé szőve a színtelen földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok,
A nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok a visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! - Az én szemeimből csókolod szemembe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.

Juhász Gyula
Azt álmodtam

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervad a gyűlölet.

A vizek fohásza

Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!
Lehoczky János

Az erdő fohásza

Vándor, ki elhaladsz mellettem
hallgasd a kérésem.
Én vagyok tűzhelyed melege
Hideg téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod barátságos fedele,
melynek árnyékába menekülsz a tűző nap
elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja
Én vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
A deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája,
koporsód fedele.
Vándor, ki elhaladsz mellettem,
ne emelj rám kezet!
Ne bánts!
J. B. Bavier -Feket István fordítása

A hegy fohásza

Vándor, ki átkelsz énrajtam, tekints reám!
Én vagyok az, kinek köveiből házadat építed,
szobraidat faragod.
Én vagyok az út vándorlépteid alatt.
Napsütötte lankáimon megpihenve
hegy-völgyeim látványa nyugtat,
bérceimre hágván feltárul a szemhatár. Szikláimon sólyomfiak bontogatják szárnyukat,
Meredélyeim virágcsodákat oltalmaznak Rengetegeim vadak tanyája
Szurdokaim titkait előtted felfedem
ellenségeidtől ormaimon védelmet találsz. Hozzám menekülsz,
ha a viharban barlangjaim oltalmára vágyol.
Mélységeim kincseket rejtenek,
Szenem fűti kohóidat,
érceimből fémeket olvaszthatsz.
Én vagyok, aki a csillagok közelébe hívlak
derült nyáréjszakákon
eltünődve messze tekinteni szirtjeimről.
Vándor, ki átkelsz énrajtam, ne félj!
Megóvlak, ha méltó vagy reá!

Petőfi Sándor : Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

TŐLETEK KAPTAM EZEKET A GYÖNYÖRŰ VERSEKET!!







"Csak veled érzem,az élet csoda,Nélküled út nem vezet sehova Lágy melengető szerelmes mosoly,Szivemhez édesen,féltőn oson. Veled gyönyörű varázs minden perc. Karodban boldogság igézete csalogatón örökös nászra hív. Hiányod szivembe kínzón hasít,Érezni akarlak minden percben, Válladra odahajtani fejem,Beleszagolni nyakad gödrébe,Forrón izzani szemed tüzében, Suhanó csókot lehelni szádra,átölelni gyengéden vágyva, Megpihenni ölelő karodban,Feloldódni édes csókjaidban. Kínzón örökké vágyom a csodát,Nélküled út nem vezet sehová. Szerelmes szívem dobbanása Minden pillanatban azt szeretné, Mellettem légy Életem Örökké! "
/Mackó írta./




"Szememből a csordogáló könny. Hangosan koppan a száraz kövön. Szivemben fájó vizhangot ver. Egymást követő sós,sajgó csepp. Mi szememből szivem csalt elő. Fájdalom szorítja szivem. Sosem érzett kínból merítve. Savként marja lelkem hiányod. Örök vágyakozásban várom. Láthatlak e kedvesem végre. Enyhítsem szivem sajgó vágyát, Elképzellek magamnak,látlak Te vagy életem, örök álmom. Szivem gyönyörben égő mámor. Ha megpihenhetek karodban, Szeretlek minden porcikámmal. Szeretlek fájó szivem kiáltásában, SZERETLEK ÖRÖK SZERELEMMEL! "





"Bárcsak veled lehetnék S a két karoddal átölelnél,És milliószor mondanád ki,Míg élek szeretlek téged.Bárcsak tudnád mennyire hiányzol,És,hogy fáj az érzés ha nem hallhatom hangod.Csak annyit kérek szeress míg élek Mert nélküled nem élhetek! "




"Az a fontos,hogy szeress élni,s ha kell merj remélni, Hiszen minden percet csak egyszer élsz meg,minden csodát minden szépet. S ezek a dolgok,ha csak egy perc értelmet nyernek már volt értelme az életnek!"



"Benned megtaláltam mindent, amit egy ember szerethet. Érzések miket a lelkem el sosem felejthet. Pillanatok,amikért tudom,hogy érdemes volt élni. A mosoly az arcodon hagyta szívemet remélni. De félek,mert tudom,hogy nélküled nehéz lenne. Elveszne minden öröm és már semmi nem menne!"




"Ne hagyj egyedül,ebben a mélységben,ahol nem tudlak megtalálni! Ó istenem,ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!"







"Hiányzol mint testnek a vér Szinte éget és fáj,hogy nem vagy enyém. Hozzád repülnék,mint egy gondolat, Hiányzik minden,ami te vagy!"

"Tudnád mennyire hiányzol mennyire vágyom,finom érintésed ha nem vagy velem.Könny nélkül zokogok és addíg,míg meg nem érkezel csak várlak és egyre hagyom,hogy komor csendjével átfonjon bánatom!S ha megjössz,felélednek a vadvirágos vágyak,leperegnek szivemről a sötétszínű árnyak,Melegíts fel csókjaiddal,mikor dermedt lelkem sóvárog utánad S madárszárnyként rebben,fogd meg kezedben reszkető tenyerem,hadd simuljak hozzád egyetlen menedékem!! "

A verseket Mackó írta, igazán szépek KÖSZÖNÖM!!

EMBEREKRŐL, SORSOKRÓL, SZABADSÁGRÓL, ÉLETRŐL MINDENKINEK!!

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.


Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.


Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.


Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.


De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.

Életművészet

Elfogadni tudni a boldog napokat, de az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.
Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni, és nem tetszelegni: sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő. Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét hanem a boldogságét. Az úton járni, majd végig menni; a nagyságot az erénnyel, nem a szerencsével mérni.
Egyszerűen boldognak lenni - disz, ragyogás, külcsín nélkül.
/Tatiosz/

"Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is. Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint... Akinek célja a helyes élet - annak eszköze az emberség ... /Tatiosz: A szív törvénye



Wass Albert

KERESZT ALATT

Uram, én jó akartam lenni,
de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett,
de akaratlan balra mentem.
Sírást indultam vigasztalni,
de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült,
de csattanva az arcba vágott.
Uram: én mindig rosszat tettem,
valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok,
csiszolatlan miért maradtam

Wass Albert
Ha visszatérek

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?
Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?
Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág
vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

Wass Albert
A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.
Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!

Csak egyszer élek ezen a világon. Most kell tehát megtennem minden jót, amit bárkinek megtehetek; most kell segítenem másokon, ahol segíthetek. Nem akadályozhat semmi, nem szabad elhanyagolnom, mert csak egyszer élek ezen a világon.

Mi a fontos........?
Nem az a perc fontos melyért minden percben élsz,
Nem az a fontos, mit minden percben remélsz.
Az a fontos, hogy szeress élni,
s ha kell merj remélni.

Hiszen minden percet csak egyszer élsz meg,
minden csodát, minden szépet.
S ezek a dolgok, ha csak egy perc értelmet nyernek,
már volt értelme az életnek.

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.

Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem
- de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, - ha nem!

Vészi Endre: Egész és meg nem bontható

Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.